Móricz Zsigmond egyik leghíresebb műve minden kétséget kizáróan az Árvácska. Lássunk ebből néhány részletet!

A kislány oda-odalesett az idegen asszonyra; csudálkozva látta, hogy ilyen fiatal, almaképű akar államit venni. Ő eddig azt hitte, hogy államit nem is adnak csak aszalódott öregeknek, de ennek még olyan volt a két gömbölyű arca, hogy a sóvári alma se volt se keményebb, se pirosabb. Sárgás haja volt a ritkás szövésű kendő alatt, kék volt a szeme. De a hangja oly éles volt, mintha valahogy sással hasították volna, és oly fennen beszélt:

- No most csókojj kezet kisjányom a naccságának és gyerünk, mert igyókestve lösz, osztán menni is kék valamicskét má.

Oly furcsán beszélt, mintha ő találná ki a szókat is, hogy kell mondani.

A kislány azonban már nagyon el volt csigázva, csendesen lehajlott a nagysága kezére: az nem olyan volt, mint a kedvesanyámé, hanem jó szappanszagú és fejér. Megcsókolta, és tovább hallgatta a sok jó tanácsot, hogy csak viselje jól magát.

- Itt jó helyen leszel fiam, Szennyes néninél, gazdag embereknél leszel, lesz jó ruhád, ennivalód, minden jó lesz, jársz szépen az iskolába, lesznek könyveid, megtanulsz írni, olvasni, minden jó lesz, csak viseld jól magadat. De nagyon jól viseld magadat, hogy rosszat ne halljak rólad. A ruhát le ne tépd magadról, nem szabad ruha nélkül járni, megértetted?

- Mi a fene? ruha nélkül szok jáórnyi? - bámult el Zsaba Mári.

De a naccsága nevetett az eredeti „fene” szón, aztán megijedt, hogy árt a gyereknek, s így javította:

- Az eddigi nevelőanyja, azt hiszem mérgében, hogy elhozzuk onnan, panaszkodott rá, hogy nem tűri a ruhát.

- A semmi, naccsága, hát köszönöm szépen, elvihetem az üres kosarat? Eredj kisjányom a konyhába, hozd csak a kosaram.

Ki tudja, mi volt a kosárban, hogy került az a konyhába, de az biztos, hogy ő vitte a nagy üres kosarat haza, arra a helyre, ahol még sohase volt.

Zsaba Mári oly hetykén tudott menni, csak ugráltatta jobbra-balra a nagy kövér fenekét. Mikor kiértek a faluból, széles országúton mentek, fák alatt, akácfák voltak kétfelől; no gondolta magában Árvácska, itt jól lehetne legeltetni a Borist. Jó fű van alatt.

Nem gondolta, hogy ez még hamar bekövetkezhetik. Nem is gondolt arra, hiszen ő már iskolába fog járni, kicsit félve reménykedett, milyen is lesz az az iskola, amit annyit hallott a gyerekektől, de még ott nem volt soha. De szép is, hogy már iskolába megy, mint valami kis mennyországba. Csak azért cipelte boldogan a nagy kosarat, húzódott az idegen asszony mellé. Olyan volt ez a nő, amilyet még sohase látott közelről, egészen mintha úriasszony lett volna, nem is tudta elképzelni, hogy fog ez gazdálkodni a tanyán. Csak úgy dagadt a kövér kis teste a szoros uras slafrokból. Elöl hátul, mindenfelé, mint mikor a zsákban dinnye van. Végre szőlőhöz értek.

No, ez már nem a kedvesanyáméké, ezt meg kellene kóstolni.

- Néni... de jó volna egy kis szőlő... szedek a kosárba.

Ezt azért tette hozzá, hogy Zsaba Mári is hadd kapjon. Adni kell neki.

- Még mi a fene, hogy gondóssz olyat, nem szabad, jön a csősz, mingyán bézár.

Akkor elhallgatott a kisjány, a nagy, kövér, dagadt szőlőfürtök meg röhögve néztek ki a tőkéről: No kisjány jó vóna szőlő? hip, hip...

Még el se hagyták a szőlőt, azt mondja Zsaba Mári:

- Hát te meg hová futsz? már itthon vagyunk.

Nagy tanyaudvar volt, óriási nagy házak kezdődtek, úgy tűnt fel a kislánynak, egész falu: ez mind a Zsaba Máriéké?

- No mi van vacsorára?

Zsófi azt mondta:

- Ott van a kemencepadkán.

De csak úgy félvállról mondta a Zsófi, mintha nem is ő lett volna a cseléd, s egész mérgesen nézett a kis államira.

- No Pösze, ez a tied - mondta az asszony.

- Én nem vagyok Pösze.

- Hát mi vagy?

- Árvácska, a naccsága úgy hívott: Árvácska.

- Hát az anyád hogy hívott?

- Csöre.

- Az is vagy, te kis pösze, beszélni se tudsz.

- Engem csenkicse tanított, majd az iskolába megtanulok - pötyögte selypítve Csöre, aki csak most tudta meg, hogy nem beszél szépen, hanem pöszén, vagyis selypítve.

- Edd meg.

Sötét volt a konyhában. Nem lehetett tudni, mi van a lábosban, mind megette a legyet is, ami a mártásban sűrűen volt, gondolta, tepertő.

Zsaba Mári bevitte a kis szobába, ahol ő hált, megmutatta: itt fogsz hálni velem. Ferembá nincs ma itthon, ha itthon lesz, akkor se hál idebe, hanem ki a marhákkal.

Ez rendbe vót, mert kedvesapám is kint hált mindig az ólban, télen-nyáron.

Eccer csak hallja, hogy Zsófi azt mondja:

- Nem válogatós, megeszi ez a legyet is.

És nevetett hozzá.

Nagyon fáradt volt a helyzetváltoztatástól, mindjárt elaludt. De egyszer csak arra ébredt, hogy megértette, mit mondott Zsófi, hogy ő a legyet is megeszi! Az nem tepertő volt? hanem légy! Ettől olyan undorodás jött rá, hogy abban a pillanatban elkezdett ökröndözni, hányni.

Felébred Zsaba Mári:

- Hé ez mi az istent csinál? Hé, mi az? mit csinálsz te itt nekem?

Meggyújtja a lámpát, látja, hogy itt bizony minden, de minden tele van, jön a kislányból a mártás, alólról, felülről.

- Ó te rothadt dög, nem alszol te többet velem, te mocskos dög, összepiszkítottad az ágyamat.

Evvel fogta, kidobta a szobájából, kiabált Zsófinak, vigye, vigye:

- Ni, mit csinált az én ágyammal, ne te dög, edd meg, zabáld meg. Zsofka ezután veled fog aludni ez a dög, az én szobámba többet be se teszi a lábát.

Zsófi is úgy nyúlt a kislányhoz, mintha az rögtön harapna vagy fertőzne, félelmes lett egyszerre a nagy darab kövér felnőttnek, szörnyeteg lett, akitől félni kell.

- Mondtam, tele van léggyel - morogta Zsofka -, csupa legyet okádott.